A poliamoriában metamornak nevezzük a szerelmünk szerelmét. A rendszerben ezek a legérdekesebb és legkülönösebb kapcsolatok. Két ember ugyanis úgy kerül egymással közeli kapcsolatba, hogy sokszor semmi közös sincs bennük azon kívül, hogy ugyan abba az emberbe szerelmesek.
Sokféle meta-kapcsolat létezik, időnként igazi barátságok jönnek létre. Néha pedig különös szövetségek. Az viszont számomra már nem csak elmélet, hanem a gyakorlatban is teljesen egyértelmű, hogy a rendszer stabilitása ezeken a szövetségeken múlik. Nekem jelenleg két metám van. Most ezekről a kapcsolatokról mesélek nektek.
Niki Kornél párja már 14 éve. Vele nagyon könnyű. Valószínűleg azért, mert mi alapvetően kedveljük egymást. Egy év alatt, mióta Kornél életének a része vagyok, egy balhénk sem volt. Nyilván van, hogy másképp látunk valamit. De eddig mindig meg tudtuk beszélni. Sőt, mikor külön voltunk Kornéllal, akkor is egyértelmű volt, hogy mi ketten jóban maradunk.
Persze Niki számára olyan természetes a poliság, mint keveseknek. Ráadásul olyan egyszerűen tudja kezelni az életformánkból adódó problémákat, ami újra és újra bámulatba ejt. Időnként szoktam mondogatni Andrásnak, hogyha nagy leszek, Niki leszek.
Kati András másik kedvese, már két és fél éve. S benne és bennem gyakorlatilag semmi közös sincs. Ha Andrástól függetlenül találkoztunk volna, nem lettünk volna kíváncsiak egymásra. Mi tehát megvívtuk a magunk csatáit. Sokszor akkora drámákat kreáltunk, amit egy brazil szappanopera szereplői is megirigyeltek volna tőlünk. Viszont mind a hárman benne maradtunk a helyzetben.
Nem hiszem, hogy létezik ennél jobb bizonyíték arra, hogy ez két igaz szerelem. Andrásnak sokszor volt nagyon nehéz, mert olyan lehetett mintha üllő és kalapács közé szorulna. Voltunk féltékenyek egymásra. Meg reagáltunk túl dolgokat. De egy ponton megtaláltuk a saját egyensúlyunkat. Akkoriban mantrákkal dolgoztunk közösen.
„Elfogadom Katit, mert szereti Andrást és rengeteget ad neki. Ezért pedig hálás vagyok”. Így kezdtük. Ő is megírta a saját, hasonló mantráját. Mondogattuk magunknak. Aztán mikor végre sikerült nyitott szívvel egymásfelé fordulni, megláttuk a másikban a szépet. Most már több mint egy éve békében élünk.
Viszonylag keveset kommunikálunk, és még kevesebbet találkozunk. Tiszteljük a másik erősségeit, és tisztában vagyunk a gyengeségeivel, az ezekből adódó „rendszerhibákat” pedig próbáljuk toleránsan kezelni. Bízunk egymásban.
Tudom, hogy védi a hátam. Ez pedig pont elég ebben a helyzetben. Nem kell puszipajtásnak lennünk.
A metamor kapcsolatok azért olyan rohadtul nehezek, mert semmiféle mintánk nincs rájuk. Nem tudjuk, hogyan is kéne egymáshoz viszonyulni. Hol vannak a másik határai, mit szabad és mivel ártunk.
Azt gondolom, ha valaki egy ilyen kapcsolatban találja magát, az a legjobb, ha sokat kérdez. S hisz abban, hogy a szerelme nem véletlenül szereti ezt a másik emberi lényt.
(A kép illusztráció.)
