A monogám párválasztás metaforája: a kukorica‑paradigma

Ezt a metaforát egy ismerősömtől hallottam, akinek pedig egy pap mesélte el. A mai napig elborzaszt, hogy mennyire igaz és egyben mennyire rossz az elgondolás. És talán bele sem gondolunk, hogy valóban e szerint élünk!

A párválasztás olyan, mintha át kéne kelnünk egy hatalmas kukoricamezőn és az lenne a cél, hogy a legnagyobb cső kukoricát találjuk meg. Viszont van egy fontos szabály: ha egy csőre azt gondoljuk, nem lesz már nála nagyobb és leszakítjuk, nem cserélhetjük ki később akkor sem, ha esetleg találunk mégis szebbet, nagyobbat.

Az emberek el is indulnak a mezőn és az elején, ha találnak egy kivételesen nagyszerű csövet, hajlamosak azt hinni, megtalálták a legjobbat. De nem merik leszakítani, mert tudják, hogy rengeteg van még hátra, túl sok még a lehetőség.

Aztán a tábla közepe felé két lehetőségük van: vagy tovább reménykednek a tökéletes megtalálásában, vagy lejebb adják az elvárásaikat, és ráveszik magukat a döntésre. Megfontolják, és kiválasztanak egyet, ami elég nagy ahhoz, hogy meg tudjanak vele elégedni, és leszakítják.

Akik tovább reménykednek, egyre idegesebben keresik a tökéletest, ahogyan kezdenek a tábla túlvégére érni és fogynak a lehetőségek. Egyre kétségbeesettebbek lesznek, és egy pont után akár a rosszabbal is beérik, de inkább leszakítanak valamit, csak ne kelljen üres kézzel hoppon maradniuk.

Akik pedig választottak, ha esetleg mégis találnak olyan csövet, amelyik vonzóbb, mint amit már leszakítottak, vagy megszegik a szabályokat vagy elégedetlenek lesznek a választásukkal.

Így érünk át mind a túloldalra.

A kukorica-paradigma a való életben

Mint az sokak számára bővebb kifejtés nélkül is egyértelmű lehet: a kukoricatábla az életünk során elénk kerülő lehetséges párokat szimbolizálja, a leszakított kukorica a házastársunk, és a kukoricatábla hossza egyenlő az életünk hosszával.

Ha monogámiában élnénk, a saját házasságomra vonatkoztatva leírom, ez hogyan hangzana.

[private role=”visitor-only”]

[private role=”subscriber”]Elindulok a párválasztás kukoricatábláján és szembe találkozom az első szerelemmel, az első élményekkel. Minden nagyon új, minden izgalmas, de tudom, hogy még korai elköteleződnöm. Aztán ahogy telnek az évek, a lehetőségek is szűkülnek és a partneremmel szembeni elvárásaim is racionálisabbá válnak.

Találkozom Barbarával, és felismerem, hogy ő egy csodálatos nő, egy „kiváló választás” – és ő is hasonlóan érez. De most fel kell mérnem, hogy vajon lesz-e az életem során olyan más lehetőségem, aki még nála is jobb? Mert ahogy fentebb említettem már: mindenki a lehető legjobb partnerrel szeretne együtt élni.

Ha mindketten úgy gondoljuk, hogy nem fogunk a párunknál jobbat találni, házasságot kötünk, és megfogadjuk egymásnak, hogy jóban rosszban együtt maradunk, egymás választjuk és figyelmen kívül hagyjuk a többi lehetőséget, vagy ahogyan a házassági eskü szövege is mondja: „vele megelégszem„.

Aztán telik-múlik az idő és jönnek a kísértések. Mi pedig vagy ellenállunk vagy nem, vagy túléli hosszú távon a kapcsolatunk, vagy zátonyra fut. Lehet, hogy találkozunk olyannal, aki nagyon megmozgat, Ámor nyila eltalál, és szembe találjuk magunkat a dilemmával: hagyjuk el az újért a régit, megszegve a fogadalmat és becsapva a másikat vagy tartsuk meg a fogadalmat és szenvedjük el a veszteség érzését.

Ez a kukorica-paradigma nagy kérdése.

A kukorica paradigma kritikája

Az én – etikus nonmonogám – nézőpontomból egészen szomorú, hogy a metaforát először elém táró ismerősömnek fel sem tűnt, mennyire tárgyiasító és negatív ez a gondolkodás. Az pedig különösen zavarba ejtő, hogy a pap, akitől ezt hallotta, valószínűleg évtizedek óta tanítja ezt jegyesoktatáson.

A párod nem egy élettelen kukoricacső!

Amíg két tárgyat viszonylag könnyen össze tudunk hasonlítani a használatukra jellemző tulajdonságok mentén (például: egy autó milyen gyors, egy kabát mennyire meleg, egy tévé milyen széles), addig egy férfit vagy nőt így jellemezni súlyos hiba, mert egy emberi lélek ennél mérhetetlenül bonyolultabb.

Mitől lesz a párod a legszebb kukoricacső?

Attól, hogy neki van a legnagyobb melle / pénisze, neki van a legtöbb pénze, ő a legnépszerűbb stb.? Ez szívfájdítóan felületes összevetés volna – amely esetén joggal félhetsz attól, hogy „lecserélnek” vagy „eldobnak”, mert mindig lesz valaki, aki jobb nálad. Ha máshogy nem is: az idő előrehaladtával ezeka tulajdonságok mind változnak – és gyakran nem előnyükre.

Én a feleségemet nem tudom számokkal, azaz másokkal összehasonlítható módon leírni. Láttam-e már nála szebb nőt? Okosabbat? Olyat, aki jobban főz? Nem értem a kérdést.

A személyt szeretem: a kis, csak általam ismert szépséghibáit, a különleges humorát, az odaégetett vacsoráit és azt, ahogy két hangból képes megmondani egy gyatra popsláger címét, szerzőjét és megjelenésének évét – miközben egyikőnk sem hallgat gyatra popslágereket.

Sohasem fogok nála jobbat találni, aki „őbb, mint ő„, aki Barbibb a Barbinál. És én őt pont ezért szeretem, ezt vágyom tőle megkapni minden nap – ahogyan a többi partneremtől is a saját egyedi és megismételhetetlen minőségét.

Olyat fogok találni, aki jobban főz, akinek nagyobb a melle vagy aki kiválóbb a másodfokú egyenletek megoldásában – de sem szakácsot, sem prostituáltat, sem matematikus jelenleg nem keresek. És pláne nem szeretnék a feleségemre ilyen „mérőszámok” alapján tekinteni, szakáccsá, prostituáltá vagy matematikussá degradálni – a társamat!

Ki tilthatja meg, hogy egynél több kukoricacsövet válasszak?

Az etikus nonmonogámia egyik nagy vívmánya, hogy ledönti a tabut és felveti a kérdést: de miért is ne lehetne egyszerre több embert szeretni? Azért mert a pap azt mondta? Élve a szójátékkal: az erénycsősz miatt? És mi van akkor, ha ez egy konszenzuális, azaz egyetértésen alapuló, etikus, tiszteletteljes és átgondolt döntés? Akkor kinek mi köze hozzá?

Ráadásul mennyire képmutató úgy beszélni a nonmonogámia tiltásáról, hogy a Biblia nagy hithősei közül nem egy élt több feleséggel Ábrahámtól Mózesig, Dávid királytól Salamonig – akik ettől függetlenül a hit példaképeiként állnak előttünk.

Egy másik cikkben hosszan írom le, hogy akkor mégis hogyan alakult ki a monogámia egyeduralma a nyugati kultúrában – és hogy ez miért nem biztos, hogy jó.

Mennyire felszabadító leírnom most Neked, Kedves Olvasó, hogy senki sem tilthatja meg neked, hogy minden emberben megtaláld a csodát, hogy bárkihez kapcsolódj szellemileg-lelkileg-testileg, aki szintén szeretne hozzád kapcsolódni, amíg minden érintett a beleegyezését adja!

Hamis a kukorica-paradigma alapszabálya! A világ a sokszínűségről, a bőségről szól, a küzdelmeinket okozó korlátokat gyakran – ez esetben biztosan – mi magunk állítjuk fel.

De ehhez képesnek kell lenned sok dologra: az embert látnod a másikban mérőszámok helyett, az egyedi és megismételhetetlen lelkére vágynod a „szolgáltatásai” helyett – de legalábbis kölcsönös tisztelettel és odafigyeléssel alakítanotok ki a kapcsolatotok szabályait, hogy senki se sérüljön benne.

Mert egy sokkal kevésbé mély és lélek-szintű kapcsolat is lehet értékes, ha a felek kölcsönös épülésére szolgál!

Nem csak az örökké tartó kapcsolat lehet sikeres

Sose felejtem: egyszer egy lány mesélt az előző kapcsolatáról nekem, ami két hétig tartott. Volt egy egyéjszakás kalandja, de két hétig még cseteltek egymással, hogy „ne legyen már annyira gáz”. Tehát akkor az a kapcsolat két hétig tartott, nem?

Ennek a lánynak azért volt szüksége a két hetes kapcsolat illúziójára, mert nem merte felvállalni, hogy egy egyéjszakás kalandba bonyolódott egy ismeretlennel. Úgy érezte, ez hiba lenne. Bűn. Valamiféle vétek az egyetemes szabályok ellen. Erkölcstelen.

Pedig kinek is lenne köze ahhoz, hogy két, egyedülálló felnőtt ember közös akarattal mit csinál a saját szabadidejében? És kivel?

Ha erre a kérdésre más válaszod van, mint a „senkinek semmi köze hozzá”, mindenképpen javaslom, hogy gondold át az életvezetési elveidet, mert innentől úgy is fordíthatnám: akkor mibe nem akarsz még ezen felül beleszólni, ami nem a te dolgod?

Sokszor mondom el ha először randizom valakivel: én minden kapcsolatból a legtöbbet szeretném kihozni, de hogy „mennyi a legtöbb”, arról nincsen elvárásom.

• Ha egy jó beszélgetés a legtöbb, amit adni tudunk egymásnak – nagyszerű!
• Ha „csak” barátok leszünk – csodálatos!
• Ha egyszer szexelünk, és soha többé nem találkozunk, mert ez a maximum, amit ki tudunk „magunkból” hozni – remek!
• Ha ez egy hosszabb távú kapcsolat lesz, ami egyszer véget ér, de amiben rengeteg közös élményre teszünk szert – fantasztikus!
• Ha pedig élethosszig tartó lángoló szerelmet találunk és gyermeket nevelünk békében – pontosan ugyanannyira jó, mint az előzőek!

A lánynak, akit említettem, meg lett volna a szabadsága, hogy elfogadja az egyéjszakás kaland élményét szeretetben, önostorozás és bűntudat nélkül. Nem lett volna „gáz”, ahogy mondta, senkinek sem lett volna joga a feje fölé állni és elítélően rázni az ujját: „letéptél egy kukoricacsövet, most már maradnod is kell a választásod mellett!”

Nem élünk sem a középkorban, sem a Közel-Keleten…

Már megint azt hisszük, hogy minden számokkal leírható. Miért lenne egy kapcsolat értéke csak a hosszával leírható? Van még mélysége és szélessége is. És néha egy rövid kapcsolat is lehet olyan mély, hogy egész életedre (pozitív) nyomot hagyjon benned.

Miért kéne akkor ennek az értékét alábecsülni?

Összefoglalás

Évszázadokig fel sem vetődött, hogy lehet máshogy élni, mint a kukorica-paradigma alapján: egy olyan modellben, amely a tárgyiasításról és a lemondásról szól. Az etikus nonmonogámia viszont felveti a kérdést: miért kéne ennek így maradnia?

Miért hasonlítgatjuk össze az embereket és egymást ahelyett, hogy megértenénk: minden ember egyedi és megismételhetetlen csoda, az összehasonlításukra nemigen van helyes mértékegység?

Senkinek sincsen joga beleszólni az életviteledbe addig, amíg az érintettek mindegyike beleegyezését adta és minden érintett épül a tevékenységed által. Másnak – papnak, politikusnak, szülőnek – a ti dolgotokhoz nincsen a világon semmi köze!

És végezetül: jó lenne, ha a kapcsolatainkat el tudnánk fogadni olyannak, amilyenek. Ha nem állítanánk fel folyamatosan teljesíthetetlen elvárásokat magunkkal és a partnereinkkel szemben. Ha tudnánk egyszerűen csak örülni annyinak, amennyit egy másik ember adni tud, és akármennyi is legyen, sosem lebecsülni azt.

Nem lehet, hogy a kukorica-paradigmát elvetve boldogabbak lehetnénk?[/private]