Őszintén szólva sohasem értettem miért kéne bárkinek is monogámnak lennie. Nem tűnt logikusnak. Miért lenne nekem attól rossz, hogyha a párom mást is szeret? Miért lenne nekem kevesebb, ha ő többet tapasztal, ha ő még annál is boldogabb, mint amit én egyedül megadni tudok neki?
És nyilván az is érdekelt, hogy én is tapasztaljak, hogy én is megéljek szerelmet és szexet kívülről rám erőszakolt korlátok nélkül… de minta és ismeret hiányában ez csak egy gondolat maradt.
A monogámia pedig kínzó valóság. Mert jobb alternatívát nem ismervén természetesen én is monogám kapcsolatokat alakítottam ki, és küzdöttem bennük, mint nagyon sokan mások is.
De az etikusság mindig fontosabb volt a számomra, mint a vágyaim: sohasem „mentem félre” sohasem csaltam meg senkit a küzdelmeim ellenére sem. Így éltem nagyjából egy évtizeden keresztül: hosszú távú, sokak által irigyelt kapcsolatokban fantasztikus nők párjaként – hűségesen, de napról napra őrlődve.
És ha a párjaim (akkor még egy kapcsolatban csak egy) hallottak erről, elszomorodtak, hogy „mit csinálnak rosszul” és „miért nem elegek ők nekem”. Nem értették, hogy ez sohasem ellenük szólt – hanem egy számomra értelmetlen korlát ellen.
Aztán elmentem a Budapest Pridera szervezőnek (menetkísérőnek egészen pontosan). Nagy élmény volt egy napra egy szabad országot látni magam körül, ahol tízezrek állnak ki a szerelem és a szexualitás szabadsága mellett. Utána meghívást kaptam a szervezők értékelő ülésére, és ott – egy teljesen súlytalan, nem is felém intézett! – mondat nyomán megváltozott az életem.
Körben ültünk egy lepukkant nagy terem kényelmetlen iskolai székein. Esteledett, de a nap fényét már nem élvezve, a villanyt még fel nem kapcsolva átszellemülten elemeztünk, vitatkoztunk, értékeltünk a félhomályban. Egyszer csak valaki megszólalt:
– Ez a felvonulás már nem olyan, mint régen! Sokkal több a heteró, mint a meleg, több a támogató, mint az érintett!
A vele szemben ülő felcsattant:
– És mégis hogy a fenébe látod ezt? Arcról vagy miről akarod megítélni, ki minek vallja magát? Egyébként is mi van, ha mondjuk polik voltak?
Ez a szó, „poli”, áramütésként ért. Ahogyan az ókori Izraelben a betegeket a Bethesda tó partjára vitték, hogy amikor hitük szerint hajnalban egy angyal lába érinti a vizet, és ettől az minden bajt gyógyítóvá válik, ebben a csodás, gyógyító vízben fürödhessenek meg és fürdethessék meg a szeretteiket – így, mint az angyal lába a vizet, érintett meg engem is ez a számomra addig ismeretlen kifejezés. Nem tudtam, mit jelent, de éreztem, hogy dolgom van vele.
Hazamentem, bezártam ajtót-ablakot, és telefonomon feltettem a kérdést – persze angolul – a Googlenek: kik azok a polik? Az első találat rögtön egy cikk volt: ha e közül a 7 közül legalább 2-3 igaz rád, érdemes lehet elgondolkodnod, hogy nem vagy-e te is poli.
Azaz poliamor. Többszerelmű. Etikus (!) nonmonogám.
A 7 jelből 7 volt rám igaz. Csont nélkül. Úgy éreztem magam, mint aki hazaérkezik, mint aki rengeteg, évtizedes sivatagi bolyongás után végre oázisra talál.
2015. július 16. volt. Úgy tíz, tizenegy óra.
Azt hittem, az új identitásom birtokában minden egyszerűbb lesz. Végre igazolni tudom, hogy nem velem van a baj, végre a gondolataimmal nem leszek egyedül, és végre találhatok hozzám hasonlókat.
Nem így lett.
Akárkinek meséltem az ismeretségi körömben a poliamoriáról, szinte mindenki legyintett rám, kinevetett.
„Ez nem működhet!”
„Ez hülyeség!”
„Majd találkozol az igazival, aki kigyógyít ebből!”
A (magyar) lányok, amikor beszéltem nekik erről, nem lettek lelkesek. Sőt… azt hitték a poliamoria csak egy jó kifogás arra, hogy ne kelljen elköteleződnöm, hogy ne akarjak magamért és értük felelősséget vállalni. Ha értették volna, hogy az etikus nonmonogámia, a poliamoria pont hogy a még nagyobb odafigyelésről, a még nagyobb felelősségvállalásról és a teljes odaadásról szól – csak nem egyetlen ember irányába…
Hogy a poliamoria nem az érzelmi és szexuális harácsolás, minden áron elvevés, hanem pont az adás művészete.
Voltak, akik ennek ellenére is nyitottak felém. Voltak, akik próbáltak megváltoztatni. De többségében legyintettek rám, sokan nevettek rajtam és csúfolni kezdtek, amint szóba került.
Aztán találkoztam Barbarával. Egy vonat után futottunk ismeretlenül ketten, és utánam kiáltott, hogy szóljak a kalauznak, ha én érnék előbb oda… nem sejtettük, hogy attól a pillanattól együtt megyünk majd mindenhova.
Amikor neki beszéltem a poliamoriáról, nem húzta a száját, nem akadt ki… lelkes lett! Azt mondta, sohasem hallott még erről, de ő is mindig így gondolta… és nem hitte volna, hogy lehet másként… nem monogámként tisztességgel, erkölcsösen élni.
Egy nagyon hosszú, sok kínlódással, bukásokkal és fájdalmakkal teli, kísérletező utazás vette aznap kezdetét. Jóakaratban és szeretetben, de rengeteg hibát elkövettünk, borzasztó sokat tanultunk, hogy ma azok lehessünk, akik vagyunk.
Egy boldog poliamor házaspár, akiket nem köt a monogámia, de akik tudatosan, és odafigyeléssel építik magukat, az egymással és másokkal való kapcsolataikat. És akik alapítottak egy márkát, előadásokat tartanak és poliamor társkeresőt üzemeltetnek, hogy másokkal is meg tudják osztani az örömüket.
Nagyon hosszú utazás volt, mire ide elértem, nem egyszer viszontagságos körülmények között. De egy percre sem bántam meg, hogy ezt az utat választottam. Soha. Nem csak nagyszerű emberekre, kapcsolatokra találtam, de a monogámia börtönének megdönthetetlen falait évek szívós munkájával lebontva megtaláltam mögötte magamat.
