Miután felállítottuk a saját szabályrendszerünk, és kinyitottuk a házasságunk, természetesen nem csak én kezdtem el randizni, hanem András is.
Első lépésben regisztrált a facebook-ra. (Igen, ekkor 2017-et írtunk és neki korábban sosem volt Facebook-oldala. Látjátok milyen hasznos dolgokat hoz a poliamoria az életünkbe? ) Úgy volt vele, hogy megkeresi azokat a nőket, akikkel a monogámia tizenegy éve alatt találkozott, és úgy érezte, lehetett volna több is.
Aztán második lépésben letöltötte a Tindert. A negyedik profil, ami szembejött vele az online húspiacon a húgomé volt. Avagy az univerzumnak igenis van humorérzéke. Teljes pánik lett rajtunk úrrá:
Húzd balra, húzd balra!
Oké, balra húztam, de ha én láttam őt, akkor vajon ő is látott engem???
(nem látta, de ezt csak életem első családi coming outja után tudtuk meg)
Aztán volt egy pár banális randija. A netes társkeresés egyikünknek sem lett a kedvence. Viszont legalább ezt is kipróbáltuk. Eleinte nagyon furcsa volt mikor randizni ment. Izgultam érte. Szurkoltam, hogy jól sikerüljön. Ezen a ponton még egyáltalán nem voltam féltékeny.
Inkább csak különös volt Nélküle lenni itthon. Mindig megvártam ébren, ahogy ő is engem. Viszont egyre csalódottabb lett. Túl sok kudarc érte. Összegabalyodott néhány nővel, de ezek a kalandok nem adtak neki igazán semmit. Azon agyalt, hogy az etikus-nonmonogámia neki való-e, vagy csak egy vakvágány.
Szerencsére az egyik randipartnere behívta egy titkos Facebook-csoportba, ahol több száz poli ember várt ránk a virtuális térben. Mi addig nagyon egyedül voltunk minden problémánkkal és kérdésünkkel.
Hirtelen nyílt ki a világ. Kiderült, hogy vannak más ufók is, hogy ami nekünk gondot okoz, az másnak sem egyszerű. Leginkább az számított viszont, hogy végre volt kivel erről az egészről beszélgetni. András belevetette magát ebbe az új közösségbe. S hamar meg is ismerkedett egy gyönyörű nővel, aki elképesztően impulzív. Magas, vékony, hiper-érzékeny. Sok szempontból az ellentétem. S egyik este Vele indult találkozni:
Mennyire más is ez. Mikor végre valaki olyannal találkozik, aki számít. Amíg a gyerekekkel van feladatom könnyű lekötni magam. De mikor 9-kor már mindketten alszanak, hirtelen nem tudom mit csináljak.
Járkálok fel-alá a házban. Ez a néhány óra énidő, aminek úgy szoktam örülni, most végtelenül hosszúra nyúlik. Először merül fel bennem a kérdés, hogy jó döntés volt-e ez? Még mindig nem vagyok féltékeny, de érzem, hogy ennek tétje van. Éjfélkor ágyba bújok. Talán el is bóbiskolok kicsit, de rögtön felébredek, mikor megjön. Elémegyek. Nagyon kíváncsi vagyok. Mosolyog:
-Na, mi volt? -kérdezem – Csókolóztatok? – Magához húz, megölel
– Aha – feleli.
– És jó volt?
– Nagyon! Hát még eljutni odáig! – nevet, megcsókol, aztán a fülembe súgja, nagyon gyengéden, hogy: – Köszönöm!
A szemébe nézek és ragyog. Úgy igazán ragyog, ahogy az ember egy valódi első csók után szokott. Megérkezett. S azóta is hálás nekem ezért a szabadságért.
(Én pedig még mindig nem vagyok féltékeny, de leszek. Nem erre a nőre, egy másikra, és csak hónapokkal később. – de ez már egy másik történet)
