„- Köszöntelek a való világban!
– Miért fáj a szemem?
– Mert még sohasem használtad.”
(Morpheus és Neo párbeszéde)
Kisgyerek vagy: ülsz a tévé előtt és nézed a Disney-t. Nézed, ahogy Hófehérkét feltámasztja a herceg, Csipkerózsikát az egész országon keresztül keresi a királyfi, Aladdin megmenti Jázmint, mind megtalálják az Igazit, a Nagy Ő – t – és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.
Aztán elmész a templomba és azt tanítják neked, van valaki, akit Isten neked szánt. Várd meg Őt – és tartsd magad addig szűzen és tisztán.
Aztán látod a filmeket: Julia Robertset prostiként is megtalálja Richard Gere, Carriet elveszi Mr. Big és Rachel is összeboronálódik végül Ross-szal.
Az egész kultúránk, az egész civilizációnk az Igazi eszményére épül. Így nősz föl. A Nagy Őt keresed mindenkiben. És a rengeteg minta alapján tudattalanul is beléd ég az elvárás:
HA A NAGY Ő FÉRFI
- a Nagy Ő mentsen meg téged (anyagilag, a magánytól, az élet értelmetlenségének érzésétől stb.),
- legyen egy hős, aki megküzd érted akár a sárkánnyal vagy a világgal szemben is,
- legyen magasabb társadalmi státuszú, gazdag és elismert
- legyen tökéletes az ágyban és úgy általában mindenben hozzád illő.
HA A NAGY Ő NŐ
- imádjon, nézzen fel rád, mint egy hősre
- ne adja magát könnyen, kelljen érte megküzdeni
- legyen szép, mint egy hercegnő
- legyen tökéletes az ágyban és úgy általában mindenben hozzád illő
Nem biztos, hogy a fentiek minden pontja rád is igaz. De állj meg most és szánj rá egy percet, hogy feltedd magadnak a kérdést: számodra ki az Igazi? És honnan ismered fel, ha megtaláltad?
Aztán ha ez megvan, nincs is más dolgotok, mint boldogan élni, amíg meg nem haltok. Amilyen gyerekesen hangzik annyira mélyen hisznek benne mégis milliárdok – ha nem így lenne, a filmvásznon se okozna akkora örömet viszontlátnunk, nem igaz?
De a Nagy Ő nem létezik.
A regények és a mesefilmek mindig csak a „könnyű részig” írják le a kapcsolatokat: amíg meg nem találja egymást két, egymáshoz jól illeszkedő ember és el nem kezdenek fürdeni egymás élvezetében. Az elkövetkezendő ötven évüket már egyetlen mondattal illetik csak: innentől minden szép és jó.
És mivel a házasságot – de legalábbis a tartós kapcsolatot – a kultúránk a tökéletes beteljesedésként kezeli, megoldásokat sem ad az ez után felmerülő problémákra.
Nem írnak arról, amikor Hófehérke először veszik össze a herceggel.
Nem írnak arról, amikor a herceg megcsalja Hófehérkét és amikor a kapcsolatuk válságba kerül.
És te, aki ezeken a meséken, filmeken, hiedelmeken nőttél fel, nem tudod, mit kezdj akkor, amikor a valóság elkezd másként működni, mint ahogyan neveltek. Amikor megtalálod az Igazit, de mégsem klappol minden igazán. Amikor a Nagy Ő a párod, de te mégis elkezdesz valamit érezni mások iránt – de legalábbis megkívánsz másokat.
Amikor először megcsal a Nagy Ő vagy te csalod meg őt…
Ha valakivel nem tudsz boldogan és felszabadultan monogámiában élni, benne vagy benned van a hiba, sohasem a monogámiában. Akkor itt az ideje szakítani, hiszen mégsem ő a Nagy Ő. Mellette ez nem fordulhatna elő… Vagy a másik esetben…
…azt kezded hinni, veled van a baj. Pedig az elvárás hibás.
Képzeld el, mi történne, ha az Apple kihozná az új iPhoneját és kiderülne, hogy akár csak minden tizedik telefon hibás. Óriási botrány lenne!
Ömlenének a felháborodott cikkek, tele lenne a közösségi média a csalódott vevők panaszaival és a márka szerelmesei mind kiábrándultan hagynák faképnél az egykor szebb napokat látott céget.
Az Apple tönkremenne bele. Abba, ha csak minden tizedik iPhone nem működik? Ha csak 90 százalékos a sikerarány!
Felszállnál-e egy olyan repülőre, amely csak 99%-ig biztos, hogy nem zuhan le? (Összehasonlításképp: jelenleg 3 370 000 000 utasból 1 hal meg repülőgép balesetben, azaz 0,0000003% esélyed van repülés közben meghalni.)
De fel se vetődik bennük, hogy megkérdőjelezzük a párkapcsolataink rendszerét, miközben ma Magyarországon 67 válás jut 100 házasságra? Azaz statisztikailag valószínűbb, hogy lezuhansz, mint hogy nem mégis rád tekintenek különcként, sőt bűnösként, ha meg mered kédőjelezni a rendszert.
És ezek még csak a válások – azok az esetek, amikor két ember tanúk előtt fogadott örök hűséget egymásnak. Mennyire alacsony lehet a valóban holtomiglan-holtodiglan tartó párkapcsolatok aránya, ha azokat a „komolynak gondolt” kapcsolatokat is belevesszük, amelyekben a felek akár évekig szentül meg voltak győződve, hogy megtalálták az Igazit, végül mégis szakítottak?
És vajon tényleg attól sikeres egy kapcsolat, ha örökké tart? Az együtt maradók közül hányan lesznek boldogok is? Te magad hány valóban sikeres házasságot ismersz és hányat, amely egy ponton zátonyra futott?
Úgy hiszünk a Nagy Ő, az Igazi eszeményében, úgy építjük rá vakbizalommal az életünket – sőt, kiabálunk sokan kígyót – békát a Nagy Ő létezését kétségbe vonókra! -, hogy a való életben elfogadhatatlanul alacsony arányban válnak valóra idillikus álmaink.
Nem csak, hogy dalolva ülünk fel egy repülőre, amely a tapasztalatok szerint valószínűleg le fog zuhanni, de még őrülteknek, bolondoknak és furcsáknak is tituláljuk azokat, akik máshogy döntenének!
Mi lenne, ha mernénk váltani a paradigmát?
Mi van akkor, ha a Nagy Ő hajkurászása helyett el kell fogadnunk, hogy a kapcsolataink sikeressége nem valami eleve elrendeltségen, (egy bizonyos szinten túl) nem egy pár „összeillőségén”, hanem elsősorban azon az energián és figyelmen, amit mi beleteszünk?
Mi lenne, ha elfogadnánk, hogy egy jó kapcsolat kialakítása elsősorban munka, nem pedig valamiféle hatalmas isteni találkozás eredménye.
Mi lenne, ha megengednénk egymásnak, hogy azokban a kérdésekben, amelyekben nem vagyunk igazán kompatibilisek – és amelyekben fejlődni sem akarunk – másokkal teljesedjünk ki? Sőt! Mi lenne, ha nem megengedésről lenne szó, hanem tudnánk örülni egymás örömének? Mi így élünk évek óta. Lehetséges, nekem elhiheted.
Ez esetben viszont – ha el merünk szakadni a gyermekmeséktől – egy teljesen új, sokkal szabadabb, igazabb és boldogabb világ tárul fel előttünk. Amiben viszont nem hivatkozhatunk arra, hogy azért lett a kapcsolatunk sikertelen, mert „nem ő volt az igazi”. Amiben mi vagyunk a felelősek a párkapcsolataink sikerességért, rajtunk múlik, hogy mennyi boldogságot találunk a kapcsolatainkban, és az egyéni, személyes felelősségünk, hogy a kapcsolódó emberek a legjobb önmagukká váljanak mellettünk.
Ráadásul a Nagy Ő eszménye egy óriási teher. Megtalálni minden álmunkat egyetlen másik emberben vagy lemondani a vele teljesíthetetlen vágyainkról valakiért – és fordítva: megfelelni mások álmainak vagy tudni, hogy akit szeretünk lemondott értünk valami számára fontosról – hatalmas feladat egy halandó számára. Nem is csoda, hogy legtöbbször nem sikerül.
Én például nem szeretek táncolni. A feleségem viszont professzionális táncos. Melyikünknek kéne „szenvednie” a másikért? Ha számára ez különösen fontos dolog, akkor én tegyek olyat, ami számomra kényelmetlen, ő hagyjon el valamit az életéből, amit nem szeretne, vagy szakítson velem valaki olyanért, aki szeret és tud is táncolni? És annak az embernek vajon nem lesz olyan „hibája” más téren, mint ez volt?
Ha viszont nem létezik „az Igazi”, „a Nagy Ő”, akkor lehetséges, hogy nem kell mindent benne és csak benne megtalálnunk? Akár egyszerre több emberrel is kialakíthatunk ilyen szeretet-alapú, építő, konszenzuális, a másikat emelő, őszinte kapcsolatot? Milyen objektív ellenérvünk lehet? Miért ne?
